11. nap/190 km

Grand Canyon. Egy jó kávéval és sütivel indítottunk. Na, jó, a dupla eszpresszóhoz járó tej mennyiségéről más elképzeléseim vannak, de hát, mint tudjuk „Amerikában minden nagyobb” (ok, tudom, az eredeti mondásban Texas szerepel). Szóval a dupla eszpresszóból végül egy bögre tejeskávé lett, de így is jó volt. Gyakorlatilag szerintem nincs olyan kávé, ami ne esne jól egy friss, napsütéses reggelen, amikor motoron a Grand Canyon-hoz indul az ember.
Szóval itt vagyunk. Semmi értelme, hogy megpróbáljuk leírni. Lehetetlen. A méretek, a mélység, a távolság, a természet ereje… Lehet képeket, filmeket nézni, de semmi nem adja vissza azt az érzést, amikor ott van az ember. Szóval a Grand Canyon, az a Grand Canyon.
Másrészt viszont a Monument Valley-hez hasonlóan, a turisták hada itt is elvesz az élvezetből. Persze óriási területről van szó, de így is időnként várni kell, hogy egy jó helyre odaférjünk. Komoly látogató központ van (mint minden ilyen helyen), rengeteg információval,

vetítésekkel. Megismerhetjük a kanyont (ami gyakorlatilag sok kisebb kanyon láncolata), a Colorado folyó feltérképezésének történetét, és természetesen az őshonos indiánok életét. A kanyon felső végénél az utolsó látogatási pontnál van egy kilátótorony. A torony belső falát, egy indián mester festette meg, különböző indián jelképekkel.
Kb. 6 órát töltöttünk itt a Canyonban, gyalog és motorral bejárva a környéket, de így is csak 4 kilátó pontra volt időnk. Napokat lehetne itt tölteni, különösen úgy, hogy vezetett túra keretében le is lehet menni a kanyonba. Megint egy olyan nap, ami után azért kell egy kis idő, hogy feldolgozzuk az élményt.
Visszagurultunk a szállodába a csomagjainkért, és tovább indultunk.
Már korábban döntöttünk, hogy kicsit változtatunk az eredeti terven, és teszünk egy kitérőt kelet felé a Canyon de Chelley-be, megnézni a Spider Rock-ot.
Egyre nagyobb szélben motoroztunk, igen kihalt tájon, időnként

autópályán is. Nagyjából a régi 66-os út vonalát követtük, időnként láttunk is egy-egy régi darabot belőle. Ezen a környéken nem sok maradt az eredeti útból, inkább csak néhány kisvároson keresztül vezető rész. Érintettük Walle-t is, ahol egy híres repülőgép múzeum van. Sajnos nem volt nyitva. Bea elmondása szerint nem volt véletlen, hogy itt megálltunk, mert életében először, ő bizony azt a híres, bizonyos ”kékmadarat” megláthatta. Fénykép csak azért nem készült róla, mert nem volt már ereje elmenni a motorig, hogy elővegye a fényképezőgépet. Ja, a madárka sem várakozott sokáig, hamar elrepült. Aztán küzdöttünk tovább a széllel. Tényleg nagyon komoly lökések voltak, de mint később megtudtuk, ezen a környéken ez normális. Meglehetősen fáradtan értünk Williams-be, amin keresztülmegy a 66-os út, és gyakorlatilag az egész város a régi időket idézi. A motel, az utcák, üzletek, bárok, éttermek, minden. Nagyon különleges hangulata van a helynek, de az egész nem hosszabb 1 km-nél. Találtunk egy szimpatikus motelt (a szobában a falon

Marilyn Monroe portré). Ahogy beléptünk a szoba ajtaján, olyan érzésem volt, mintha a 60-as, 70- es évek Arizonájában lennék. Ebben az időszakban –beatkorszak- vált a 66-os út a szabadság jelképévé. A fénykorát egyébként a 30-as években élte. Ez a szállás valóban őrizte a kor hangulatát: a bútorok, függönyök, berendezési tárgyak, vízvezeték, csapok, és egy picit a szagok is. Bepakoltunk, aztán irány a 66-os út, persze gyalog. Séta, nézelődés, jó helyi sör, az étterem legjobb whiskey-e (külön a pultnál kértem, sűrű, erős, sötét barna, ahogy az elő van írva), Bea szerint ő „el is gyengült egy kicsit” tőle. Na és egy kitűnő hátszín steak. Egyébként sem voltunk frissek, de ezek után szinte ruhástól dőltünk az ágyba…